Aranyat érő kezek – beszélgetés a Gloviczki házaspárral
Nevezték már kis bűvésznek, aki aztán a világ egyik legnagyobb érsebésze lett. Csakhogy Gloviczki Péterre bűvészként sem igaz a „kis” jelző, hiszen egykor abban is a legjobb volt, aki még Rodolfóval is barátságot ápolt. Az amerikai Mayo Klinika érsebészeti osztályának nyugalmazott vezető professzora Magyarországra látogatott orvos-festőművész feleségével, Monikával, mi pedig tudományról, művészetről és varázslatról kérdeztük őket.

A szöveg a Hamu és Gyémánt magazin téli lapszámában megjelent interjú részlete.

Péter, 15 év telt el a diplomázása és aközött, hogy megkapta álmai állását a Mayo Klinikán. Ma minden felgyorsult, ezért a fiatalabb generációk tagjai szinte azonnal akarnak mindent: az álommunkát, az álomfizetést – egyszóval a sikert is. Hogy látja, az idő, a következetes türelem és a kitartás – vagy éppen ezek hiánya – hogyan befolyásolja az ember pályáját

Gloviczki Péter: Az enyém minden szempontból rettenetesen szélsőséges példa: az alatt a 15 év alatt, mire a klinika munkatársa lettem, megcsináltam két rezidensi és elvégeztem három ösztöndíjas képzést. Egyrészt nehéz volt ez az út, másrészt mégsem volt az, mert láttam, merre tartok, és mit kell tennem azért, hogy eljussak a célig. A nehézségek pedig sohasem tántorítottak el, mert ha igazán őszinte akarok lenni, a lelkem mélyén mindig is pontosan tudtam: jók az esélyeim arra, hogy elérjem, amit szeretnék.

A fiataloknak csak azt tudom mondani: tudják, mi a céljuk, és szeressék azt, amit csinálnak, hiszen nincs olyan szakma, amit egy életen át kitartóan lehet művelni elhivatottság nélkül. Márpedig a sikerhez idő és kitartás kell.

Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a cél önmagában mit sem ér! A mostani könyvemet nem véletlenül kezdtem egy Winston Churchill-idézettel, miszerint az ember talán soha nem éri el a kitűzött célját, de az igazán fontos az oda vezető út, amely izgalmassá teszi az életet.

Valahányszor interjút ad, a szakmai sikerei kapcsán mindig azt is megemlíti, hogy meghatározó szerepe volt és van bennük a kiegyensúlyozott családi hátterének. Ha a mai teljesítményorientált világban karrierépítésről esik szó, erről mások általában megfeledkeznek. Hogyan látja, kimerülhet a siker pusztán titulusokban, díjakban, elismerésekben?

G. P.: Nehéz lenne definiálni, hogy milyen a boldog élet, de az biztos, hogy több dolog kell hozzá, nem elég az egyetlen életterületen – például a munkában elért – siker. Számomra a szakmai eredmények, az anyagi függetlenség, az emberi kapcsolatok, a házasság, a szeretet, a szerelem együttes megléte adja a boldogságot. 15 éve vagyunk együtt a feleségemmel, Monikával, és még sosem voltunk két hétnél hosszabb időre távol egymástól. Igényünk van egymásra, fantasztikus az összhang és a kémia közöttünk. Részben azért, mert hasonlók vagyunk, és részben azért, mert úgy vagyunk különbözők, hogy ezáltal jól kiegészítjük egymást. Ő mindenben csodálatos, amiben én pocsék vagyok.

A kezek, amelyek értéke felbecsülhetetlen

Hamu és Gyémánt / Ajkai Dávid

Nehéz elhinni, hogy bármiben is pocsék lenne…

G. P.: Monikához képest én például rendetlen vagyok: ha bejönne a dolgozószobánkba, és ránézne az asztalomra, majd az övére, megdöbbenne. Én pontosan tudom, mi hol van az asztalomon, Monikáén viszont látni is lehet... De vethetne egy pillantást a hotelszobánkra is: higgye el, ránézésre meg tudná mondani, a szoba melyik részét melyikünk vette birtokba. Említhetném a közös munkát is: több cikken és könyvön dolgoztunk már együtt, és valahányszor azt gondolom, végeztem a szöveggel, átnyújtom Monikának az anyagot, aki talál benne 100 olyan pontot, amit még lehetne tökéletesíteni. Na, nem azért, mintha nem volnék jó abban, amit csinálok:

jó vagyok, nagyon is jó – de ha én nagyon jó vagyok, ő egész egyszerűen elképesztően jó!

Gloviczki Monika: Mindketten mást adunk hozzá a másik életéhez, ezért tudunk jól, csapatként működni.

G. P.: Egyetértek. Én borzasztó festő lennék, ő fantasztikus festő. Imádom a képeit! Nagyon jó érzékkel nyúl a formákhoz, a színekhez, és az érzelmeket is rendkívüli érzékenységgel viszi vászonra.

G. M.: Ugyanakkor a kész műnek Péter ad címet, mert azon a ponton én elakadok. Nekem az a magától értetődő, hogy mi kerüljön a vászonra, neki pedig az, hogy annak a valaminek mi legyen a címe.

G. P.: Főzéskor én készítem elő, de ő az, aki megfűszerezi a húsokat. Szóval tényleg az élet minden területén összedolgozunk.

Főz? Azt gondolnám, ha valakinek a megélhetése függ a kezétől, óvja mindentől...

G. P.: Persze hogy főzök, sebészként állandóan kés van a kezemben, miért épp a konyhában ne lenne?!

Jogos. És más? Van olyasmi, amiről a keze biztonsága érdekében inkább lemondott?

G. P.: A lovaglás. Egyszer ledobott egy ló, és akkor rádöbbentem, micsoda kockázat ez rám nézve. Habár megtanultam, hogyan kell jól esni: a két kezemet magamhoz szorítva és oldalra fordulva, de miután az embert párszor ledobta a ló, már könnyebben ráveszi magát, hogy búcsút intsen ennek a hobbinak.

A hollywoodi sztároknál bevett gyakorlat, hogy biztosítást kötnek a legértékesebbnek tartott testrészükre. A sztársebészek kezével mi a helyzet?

G. P.: Biztosítva van a kezem: a Mayo Klinika a szívén viseli a sebészek sorsát, nagyon komolyan bebiztosítanak bennünket.

Az interjú a Hamu és Gyémánt magazin téli számában folytatódik.

A teljes interjú a Hamu és Gyémánt magazin téli számában olvasható!

Kíváncsi vagy a folytatásra? A teljes cikk a Hamu és Gyémánt aktuális lapszámában olvasható. A magazin megrendelhető és előfizethető közvetlenül a kiadótól és digitális változatban is beszerezhető.

Interjú a Gloviczki házaspárral és további érdekességek a Hamu és Gyémánt magazin téli számában!

Hamu és Gyémánt / Tokaji Balázs

Szerző: Molnár Viola Anna

A figyelmetekbe ajánljuk