Pályarekord

Dragomán György novellája

Felébredsz és rám mosolyogsz, fogalmad sincs, hogy életed talán legkeservesebb reggele következik. Visszamosolygok rád, még nem jött el az ideje, hogy megtudd.

Kimegyek a tálcáért a reggelivel. Joghurtos müzli, narancslé, pont úgy, ahogy szereted.

Az álomtól még kicsit kába vagy, de azért felülsz az ágyon, hátradőlsz, a fél lábad kicsúszik a selyem takaró alól. A sötétkék lakk kicsit megkopott már az körmödön. Végigsimítok a lábfejeden, ahogy visszaigazítom rá a takarót, az ujjbegyem a lábujjközöd csiklandozza, nevetsz, behúzod a selyem alá.

Hogy szerettem még egy hete is ezt a nevetést. Most is rád mosolygok. Kimegyek, a saját tálcámat is behozom, rajta az én müzlim és az én narancslevem.

– Jó étvágyat, szépségem – mondom, kanalazni kezdem a joghurtot. Jó keserű a kininkivonattól, amit belekevertem, de jóízűen, mosolyogva eszem. Te is rám mosolyogsz, aztán kézbe veszed a kanalat. Az első kanál után összeráncolódik az orrod, kicsit fintorogsz, de eszel még egy kanállal, nem nyeled le, ott forgatod a szádban. Én mohón eszem a sajátom, szürcsölve iszom a narancslevet hozzá, a szekrénytükréből látom az arcod, azt, ahogy leteszed a kanalat, kortyolsz egyet a narancsléből, még jobban elfintorodik az arcod, de leplezni próbálod.

Most jön a döntő pillanat. Meg kéne kérdezzed, hogy nem érzek-e valami furcsa ízt ezen a müzlin. Azt hazudnám persze, hogy semmit, odaülnék az ágyad mellé, belekanalaznék a tányérodba, azt mondanám, hogy megeszem a tiedet is szívesen, ha nem kéred, mert olyan kajás vagyok a hajnali futás után. És tényleg, tényleg boldogan enném, megédesedne a számban a keserűsége. Aztán kimennék, és hoznék neked másik reggelit.

De te semmit se kérdezel, és ebből tudom, hogy igazam van. De lehet, hogy mégse. Hátha mégse.

Ki kell mennem, mondod, felállsz, a komódra teszed a tálcát, nézlek, az a hálóing van rajtad, amit legjobban szeretek, a tengerkék spagettipántos selyem, az egyik pánt a válladra csúszik, kivillan a fél melled, megigazítod. Utánad nyúlok, ahogy elmész mellettem, be a hálóing alá, megpróbálok rámarkolni a fenekedre. Rántasz egyet a csípődön, kisiklasz az ujjaim közül. Síkos kis angolna vagy. Vagy egy ravasz kígyó. Igazából persze nem akartalak magamhoz húzni, nem akartalak beleültetni az ölembe. Menjél csak szépen ki a fürdőszobába.

Kimész. Becsukod magad mögött az ajtót. Hátha nem igaz, hátha tévedtem, erre tudok csak gondolni, minden erőmmel azt kívánom, hogy ne húzd el a reteszt az ajtón, hogy ne zárd magadra.

De persze magadra zárod. A retesz óvatos csusszanásából tudom, hogy rátetted a tenyered, úgy húztad el, nehogy meghalljam.

Én megbíztam benned. Nagyon nehéz volt, de elmondtam neked a sportsérülésem. Elmeséltem a balesetem. Tudod jól, hogy hiába van amúgy miden a legtökéletesebb rendben velem, hiába működik minden, mint a karikacsapás, mégiscsak nagyon súlyos árat fizettem azért az esésért. Persze, sokak szerint örülhetek, hogy nem kerültem kerekesszékbe, örülhetek, hogy egyáltalán élve megúsztam, ahhoz képest, hogy mi történhetett volna, a terméketlenség szinte a legkevesebb. Akárhogy is, gyerekem az nem lehet soha. Őszinte voltam, cserébe csak annyit kértem, fogadj el ilyennek, fogadd el ezt így, és soha de soha ne hozd szóba se ezt, se a gyerektémát. Ezt kértem mindössze, és azt, hogy ne hazudj nekem.

Őszinte voltam, cserébe csak annyit kértem, fogadj el ilyennek, fogadd el ezt így, és soha de soha ne hozd szóba se ezt, se a gyerektémát. Ezt kértem mindössze, és azt, hogy ne hazudj nekem.

Felállok, már az ajtónál vagyok. A szőnyeg elnyeli a lépteim, de még ha dobognék, te azt se hallanád, mert megengeded a csapot. Hallom, hogy bekapcsolod a fogkefét, ez is túl gyors volt, szívem, gyanúsan gyors, ennyi idő alatt nem nyomhattad rá a fogkrémet a fogkefe fejére. Tudom, mert direkt nagyon erősen rácsavartam a kupakot. Nem, nem a fogad mosod te ott bent. És ha mégis a fogadat mosnád, ha mégis csak a keserű szájíztől akarnál megszabadulni, a finom gyógyfüves, levendulás fogpasztával a kefén, akkor is döbbenten állnál a tükör előtt, a leengedett fogkefe ott vibrálna a kezedben, és szórná és szórna a kékesfehér kis fogkrémcseppeket a tükörre, az arcod meg fintorba rándulna az undortól, mert a fogkrémet is borzalmasan keserűnek éreznéd. Injekciós tűvel nyomtam bele a kininkivonatot, nem volt könnyű összedolgozni a pasztával, eltartott vagy negyedóráig, amíg olyan lett, hogy ne látsszon a konzisztenciáján. Igen, mindenre felkészültem, arra az esetre is, ha mondjuk mégsem kértél volna reggelit.

Lassan letérdelek az ajtó elé, magam előtt is szégyellem magam, hogy leselkedni fogok, de látni akarom, látni akarom az arcodat. Rányomom az arcom az ajtóra, a szemem a kulcslyukon. Semmit se látok, vagyis csak szemben a tükröt, és te tényleg nem a tükör előtt állsz, nem is vagy ott, a csapból ömlik a víz, az elektromos fogkefe vad táncot jár a mosdóra állított fogmosó pohárban. Te nem vagy ott, nem látlak, de akkor is tudom, hogy hol vagy, négykézláb állsz a törülközős szekrény előtt és a legalsó polcon, leghátul kotorászol, kétségbeesetten keresed a terhességi tesztet. Sőt, lehet, hogy meg is találtad.

Keresd csak, ott lesz az, nem kell izgulni. Kicsit máshol, mint ahova dugtad, de ott lesz.

Már biztos megtaláltad. Remegő kézzel fogod kibontani, az idegességtől alig látod az instrukciókat. A hirtelen fellépő hányinger, a váratlanul fellépő keserű szájíz, az ízérzékelés megváltozása a várandóság egyik első tünete. Tudom, mert olvastam a szakirodalmat. Azért, mert levettem a polcról az Orvos a családban című szép nagy, fekete könyvet, mert utána akartam nézni ennek a migrénnek, amire mostanában olyan gyakran hivatkozol, és ahogy letettem a könyvet a kanapéra, egyből ott nyílt ki, a várandósságnál. Ott volt megtörve a gerince. Ez volt az első gyanús jel.

Most már biztos elolvastad az utasítást, tudnod kéne fejből, de te biztosra mész, újra elolvasod. Most már tényleg tudod, hogy mit kell csinálni. Szinte látom magam előtt, ahogy összegyűröd az utasítást és a kukába dobod. Aztán veszel egy nagy levegőt, és a vécékagyló fölé guggolsz.

Nem is kéne tovább várnom, most azonnal beronthatnék, be se kellene törni az ajtót, elég lenne csak egyszerűen kinyitni – a retesztartó csavarokat kiszereltem, elmélyítettem a lyukakat, gittet tettem bele, és úgy vissza mindent, tart mintha mi sem történt volna, de ha egy kicsit erősebben nyomom, mindjárt szétesik.

Már az, hogy a kezedben a teszt, az is elég bizonyíték. De még várok egy kicsit, megvárom, hogy leteljen a szükséges idő. Elképzelem, hogy ott ülsz, a lehajtott vécéfedőn, és a tesztet nézed, azt a kis lyukat a műanyagon, és vársz, várod, hogy megjelenjen az első csík. Ha nem ott nyílik ki a könyv, bizonyisten nem kezdtem volna kutatni utánad. Nem túrtam volna szét a házat, nem találtam volna meg a babaruha-katalógust, és a szépen eldugott terhességi tesztet. Most már mindjárt letelik az idő. Lassan felállok. Próbálom elképzelni, hogy mit érzel most, ahogy a tesztet nézed, azt, ahogy szépen lassan és biztosan megjelenik rajta a második csík is. Vajon mit érzel? Boldogságot? Megkönnyebbülést? Ijedtséget? Mindjárt kinyitom az ajtót, akkor kiderül.

A kilincshez nyúlok, arra gondolok, hogy nem is az bánt, hogy megcsalsz, hanem az, ahogy a szemembe hazudtál. Hogy milyen őszintén csináltad. Ültem az asztalnál, néztem a rózsaszín meg kék rugdalózókat, meg a sokféle kis matracot meg ágyneműcskét meg lábzsákot meg partedlit, meg sapkácskát meg főkötőcskét, meg az össze többi flancos hóbelevancot babaőrtől a cumisüveg-melegítőig, aminek eddig egyáltalán fogalmam se volt a létezéséről se, és tudtam, hogy vége, el fogsz hagyni, eddig bírtad, mással fogsz magadnak gyereket csináltatni.

Először azt gondoltam, hogy mindent összetörök, felgyújtom a házat. Aztán azt, hogy igazad van. Egy életed van, nem áldozhatod fel miattam a vágyaid. De tudtam, hogy nem foglak tudni csak úgy elengedni, ahhoz az kell, hogy meggyűlöljelek, hogy lássam, ahogy a szemembe hazudsz. Csak akkor tudlak elengedni, ha én is legalább akkora fájdalmat okozok neked, mint te nekem. Ezért csináltam az egészet, ezért szereztem ezt a spéci terhességi tesztet. Pont olyan, mint az igazi, épp csak mindig kijön rajta a második csík. Azt hiszed majd, hogy sikerült, és tőlem fogod megtudni, hogy mégse. Azt akarom, hogy érezd te is, milyen elveszteni a reményt.

Azt hiszed majd, hogy sikerült, és tőlem fogod megtudni, hogy mégse. Azt akarom, hogy érezd te is, milyen elveszteni a reményt.

Kinyitom az ajtót. Ott állsz, a kezedben a lapos szennyesfiók, benne a bontatlan teszt, a kininkivonat, a fekete orvosi könyv, a babakatalógus, még a kis pár babacipő is, amit a kalapdobozodba dugva találtam. Egy pillanatig csak állok, mint aki megszédült, nem értem, mi van.

Rám mosolyogsz, az arcodon ugyanaz a fölényes, megbocsátó szeretet, amit akkor láttam utoljára, amikor az hetedik évfordulónkon lementünk elektromos gokartozni, és a legvégén, az összesítésből kiderült, hogy hiába előzgettelek olyan pompásan, és hiába voltam jobb nálad majdnem egész délután, mégiscsak volt egy olyan kör, amikor nemcsak nálam voltál gyorsabb, hanem az egész pályán te mented nemcsak a legeslegjobb havi köridőt, hanem az összesített pályarekordot is.

– Ne haragudj – mondod –, csak nem tudtam, hogy lehetne érdemben szóba hozni a témát. De most, hogy ilyen jól kiszórakoztunk magunkat, és mindketten végiggondoltuk az életünk, nem lenne ideje elkezdenünk beszélgetni egymással az örökbefogadásról?

Állok, nem tudok megszólalni.

A fenti írás eredetileg a Hamu és Gyémánt 2017. téli számában jelent meg.

Fotó helyszíne: Csepel Művek Fotó időpontja: 2018. 12. 14. Fotó készítője: Sárosi Zoltán Szerző: Dragomán György

Legyen gyűjtő, fizessen elő a Hamu és Gyémántra!

Szép, hasznos, értékes, prémium minőségű – a könyvespolcokon a helye.