Nagyanyám, a szuperhíró

Lackfi János novellája

Nagyanyám különösen jóban volt bankigazgató nagyapjával. Mikor 1919-ben kitört a Tanácsköztársaság, a derék vöröskatonák igyekeztek minél előbb rátenni a kezüket minden értékre, bejelentkeztek hát bankár ükapámhoz is, felettébb barátságos vizitre. Nagyanyám tizenhat éves volt akkor, és első útja, mint szokásosan, nagypapája irodájába vezetett, ott le szokta tenni iskolatáskáját, majd sétáltak egyet az öregúrral. Ezen a napon nagypapa kirámoltatta vele a táskát, megtömte az Angol–Magyar Bank értékpapírjaival, és meghagyta a bakfisnak, hogy járkáljon fel-alá a szomszédos parkban, amíg ő érte nem megy. A kijáratnál már ott posztoltak a Lenin-fiúk, de nem tartóztatták fel a lánykát, aki másfél óra hosszat keringett, táskájában az irdatlan vagyonnal. Komcsik jönnek, komcsik mennek, de ő az ügyfeleinek meg a banki központnak tartozik elszámolással, összegezte az öregúr.

Nagyanyám a létező szocializmus langyos gulyáspárájában létrehozott egy spéci, privát rezervátumot, ahol francia és német nyelvű könyvek, operakották, háború előtti étkészletek, vulkánfíber bőröndök, ántik sílécek, angol szövetből hajdan szabatott kosztümök képviselték az öreg kontinens aranytartalékát, éppoly értékállón, mint a rekvirálók elől iskolatáskában elmentett banki papírok.

Ő volt az újrakeretezés nagymestere, bármiféle veszteségből ki tudott hozni valami diadalmas megújulást.

A háború idején biztonságos helyre kellett szállítania két pici gyerekét, szerzett hát egy kétkerekű kordét meg egy férfikísérőt, mert anélkül nem volt tanácsos nekiindulni a városnak. A várból kitörni készülő német csapatok és a rájuk leső szovjetek elől a Rózsadombon talált szállásra cipelte a kölköket. Este az izgalomtól mindkettő hamarosan elszunnyadt, nagyanyám pedig az erkélyről szemlélte a pazar tűzijátékot, ahogy az orosz röppentyűk aláhullnak a mélybe, és tömegével mészárolják le az ellenséget. A rákövetkező napokban, mint mesélte, a János Kórház előtti téren derékmagasságig ért a lánctalpak összepréselte hullatömeg. Édesanyjáékhoz, akik odalenn maradtak, bekopogtatott egy német katona a völgyben vonuló hadoszlopból. Tizenhárom-tizennégy éves, holtsápadt, cingár fiúcska volt, hatalmas katonakabátban, és egy falat kenyérért könyörgött. Az öregek adtak neki, holott nem sokkal korábban bizony ki kellett tűzniük ruhájukra a sárga csillagot.

Nagyanyámnak volt a háború után először telefonja a kerületben, mert összehaverkodott a vonalakat újraéleszteni próbáló munkásemberrel, vitt neki kávét, nyilván az akkor kapható rettenetes cikóriazagyvalékból főzve, de mégiscsak. Az államosításkor nagyapámat kuláklistára tették, mert kicsi kertészetében, amelyet önerőből hozott össze, néha tizenkét idénymunkást is foglalkoztatott. Amúgy csak pár főnyi állandó segéderővel dolgozott, de a rettentő barátságos pofák kikeresték a nyilvántartásokból a legterhelőbb adatot, és annak alapján jártak el.

Nagyanyám, mintha látnoki erő lakott volna benne, már korábban lecsapott a telek egy részére, és többekkel összefogva, rögtön a háború végeztével, létrehozta a környék egyik első társasházát, melyből neki is járt egy lakás. Pár utcányira onnan, szintén a Pasaréten állt (és áll a mai napig) az a kis villa, melyet üknagyapám a harmincas években vásárolt, mikor az a terület még kötésig érő fűvel benőtt pusztaság volt. Ki is kacagták, amiért ilyen haszontalan befektetésbe ölte a pénzét, de később a környék divatba jött, és már senkinek sem volt kedve nevetni. Nagyanyám és öccse nevén volt az ingatlan, és az államosításkor kiderült, hogy pont két négyzetméterrel nagyobb, mint ami egyetlen magánszemély nevén maradhat, úgyhogy el fogják venni, nincs mese. Nagyanyám siránkozás helyett hívatott egy kőművest, és csináltatott négy beépített szekrényt, egyenként fél négyzetméter alapterületűeket. A bizottság megérkezett, sürgött-forgott, méricskélt, és kiderült, hogy a lakás megmaradhat a család birtokában. Később is szerzett még két vagy három hétvégi telket, és bármit elintézett a szocialista hivatalokban, mert úgy suhogtatta a jogászi bükkfanyelvet, úgy hadonászott hatályos határozatokkal, megfelelő illetékességi körökkel, a tulajdonjogi besorolásra vonatkozó tilalmakkal, mint valami nuncsakuval. Aki nem akart idegbajt kapni, hamar letette a fegyvert.

Nagyanyám felkészült az atomháborúra. Kamrájában mindig ott állt a túléléshez szükséges hidegélelem-készlet, lisztek, tészták, olajak, cukrok, befőttek. Szükség esetén, magyarázta nekem, egyetlen kiskanál tömény cukor elég energiát ad, hogy egy teljes napot átvészeljen az ember. Mindig főzött teát, közölte velem:

– A kínaiak nem maradtak volna fenn ilyen nagy számban, ha nem létezett volna tea.

Nagyanyám Fecske márkájú cigit is tartott, bár sose szívott ilyesmit. Viszont nem vette volna lelkére, ha dohányzó vendégei felkészületlensége miatt nem tudnak rágyújtani.

Nagyanyám vagány egyénisége elbűvölte a kamaszt, aki voltam. Vett kettőnknek operabérletet, és én szemrebbenés nélkül végignéztem az ötórás Parszifált.

Hallgattuk bőszen a Bartók rádiót, és mikor bemondták, hogy Haydn concertóját közvetítették, rávágta:

– Sejtettem, Mozart rég befejezte volna!

Lejártam vele az akarattyai telekre, ahol mérnöki aggyal időzítette a különböző fafajtákat, így tavasztól őszig minden hónapban többféle gyümölcs is termett.

Beszélgetett a növényekkel, miközben nyeste, permetezte őket:

– Hát te meg hová a csudába burjánzol? Szép dolog ilyen kócos hajtásokat hozni?

Nem vettünk buszjegyet a vonattól a telekig, mert rablás pénzt elkérni pár kilométerért. Teli kosár almákat, barackokat cipeltünk izzadva, hogy így kifogjunk a nyerészkedő Volánon. Kilencvenkét éves koráig pengeéles volt és mindig tettre kész, percre beosztotta az idejét. Aztán az Alzheimer néven ismert német szélhámos bepalizta őt is. Nyitottam be hozzá, úszott a lakás a fekete füstben, ő pedig állt a konyhában diadalmasan, sütötte a mosogatószivacsot, motyogva:

– No, a másik oldalát még megpirítom, nem elég ropogós!

Vagy kiette a vázából a virágot, és megjegyezte:

– Kicsit száraz a zöldség, de ízletes!

– Hohó, nagyika, hoztam ám paradicsomot... – fűztem hozzá, és odébb toltam a vázát.

Ott voltam a halottas ágyánál, végigénekeltük a virrasztást, feküdt halál nyugodtan, túlvégén annak az egyre szűkülő csőnek, ami az élete volt akkor. Ma sem telhet el nap anélkül, hogy csípős megjegyzést ne fűzne mindahhoz, ami velem történik. Amúgy köszöni a kedves érdeklődést, a maga részéről jól van.

Lackfi János novellája a Hamu és Gyémánt magazin 2018/1. számában jelent meg. A kiadvány megrendelhető a weboldalunkon keresztül.

Szerző: Lackfi János

Legyen gyűjtő, fizessen elő a Hamu és Gyémántra!

Szép, hasznos, értékes, prémium minőségű – a könyvespolcokon a helye.