„Jó filmet készíteni varázslás"

Interjú Borbély Alexandrával

Hollywood, csillogás, a legjobb európai színésznőnek járó díj – mindezeket hozta Borbély Alexandrának a Testről és lélekről című film. Hirtelen a figyelem középpontjába került, Hamupipőkeként a bálban találta magát. De ha minden csoda csak három napig tart, hogyan lehet felépíteni erre egy sikeres karriert? Varázslatról, szerepekről és a benne élő kislányról mesélt a Hamu és Gyémántnak.

Mit gondol, nevezhetjük csodának mindazt, ami a Testről és lélekről bemutatása óta történt?

Attól függ, honnan nézzük. Kislányként egyáltalán nem vágytam ilyesmire, az volt az álmom, hogy színésznő legyek Budapesten. Lehet, hogy az ember tudat alatt kíméli magát, és csak olyasmire vágyik, amire van reális esély, ami megtörténhet. Lehet, hogy ezért nem vágytam többre én sem. Azt hiszem, földön járó típus vagyok. Miután a gyerekkori álmom megvalósult, az volt a következő, amit el akartam érni, hogy filmeket forgassak. Amikor pedig Enyedi Ildikó felvetette, hogy nézzünk meg engem Mária szerepére, már azt gondoltam, ez akkora lehetőség, hogy muszáj bebizonyítanom, képes vagyok megcsinálni; muszáj megkapnom ezt a szerepet. Arra azonban, ami ezek után következett, a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Tehát, ha innen nézem, csoda. De ha onnan nézem, hogy mennyi volt a befektetett munka, hogy a stáb összes tagja kihozta magából a maximumot, akkor azt gondolom, hogy reális és megérdemelt az eredmény, amelyet elértünk. Talán csak nem vagyunk hozzászokva, hogy Magyarországról el lehet érni ilyen sikereket, ezért meglepő.A forgatás után jó ideig nem volt új filmszerepe, hosszabb csönd következett. Mikortól mondhatjuk azt, hogy valóban megtörtént az a bizonyos csoda?

Amikor megkaptam az Európai Filmdíjat, és ezzel engem személyesen emeltek ki, rám vetült a fény. Érdekes, mert azt gondoltam, hogy miután a film megkapta az Arany Medvét, jönnek majd munkák, és minden fesztiválon kérdezték is tőlem az újságírók, hogy ugye tele vagyok felkéréssel. Nem voltam. Miközben például Claes Banget, aki a legjobb európai színész díját nyerte el, már a Cannes-i Filmfesztivál után – ahol Arany Pálmát kapott a film – hét szerepajánlattal hívták fel. Azt hiszem, különbség van e tekintetben aközött, hogy valaki dán vagy magyar. Neki például van amerikai és hét éve német ügynöke is, nekem viszont nem voltak ilyen kapcsolataim. Most már nekem is van német ügynököm – ugyanaz, aki neki –, és kaptam is német ajánlatot.

Nemrég együtt is forgattak. Hogyan jött a közös munka?

Van egy híres szlovák producer, Rudolf Birman, aki ott volt Berlinben az Európai Filmakadémia díjátadóján. Azt hiszem, a lányával meg a feleségével sms-ezett, és írta nekik, hogy a legjobb férfi színész díját Claes kapta, majd rögtön beszélt is vele, hogy vállalja el a főszerepet a filmjükben, amelynek cseh a rendezője, Julius Ševčík. Aztán írt a lányának, hogy a női színésznek járó díjat pedig én kaptam meg, mire ő felvetette, hogy lehetnék Kata a filmben.

Ez ugye Az üvegszoba című film, amelyben magyar menekültet játszik?

Igen. Egy Bécsben élő magyar zsidó nőt alakítok, akinek van egy hatéves kislánya, és a náci térhódítás miatt elmenekülnek, majd Brnóban, a híres Tugend­hat-villában kötnek ki; ahová befogadja őket egy házaspár. A férfit Claes Bang játssza, a nőt pedig Carice van Houten, akit a Trónok harcából ismerhetnek a legtöbben. Annyit talán még elárulhatok, hogy van egy leszbikus szál is a történetben, illetve hogy Katába beleszeret a ház ura, azonban egyszer csak innen is el kell menekülniük a nácik miatt.

Már a pályája elejétől nagyon különböző szerepeket játszik, sosem skatulyázták be például naivának, ami pedig gyakran előfordul fiatal színésznőkkel.

Én sosem voltam ártatlan típus. Már tizenöt évesen sem volt olyan a jelenlétem, mint egy naivának.

Ez minek köszönhető?

Két dolognak, van egy külső és egy belső tényező. A külső az, hogy jól alakítható az arcom: tudok nagyon ronda is lenni, meg tudok szép is lenni. A belső pedig az, hogy habár van egy magabiztos, nőies kisugárzásom, a lelkem még mindig azé a kislányé, aki nagyon nem tartja magát szépnek, és nagyon bizonytalan abban, hogy milyen is ő valójában. Azt hiszem, ezt sikerült megőriznem magamban, persze, egy pszichológus azt mondaná: „Sajnos!” Azok a rendezők, akik képesek meglátni az ember lelkét, meglátják ezt az oldalamat is. És akkor hiába a magabiztos külső, mert aki észreveszi bennem ezt a kislányt, neki ad szerepet, nem pedig a szexi nőnek. Enyedi Ildikó is elmondta, hogy amikor felkért Mária szerepére, egyáltalán nem értette, hogy jutott eszébe ez az ötlet, mert nem hasonlítok a karakterre; valamiért mégis érezte, hogy ez így jó lesz.Itthon az egyetemen nem fektetnek hangsúlyt a filmes színjátszásra. Mikor tanulta meg, hogyan viselkedjen a kamerák előtt?

A Hacktion: Újratöltve című sorozat forgatása közben. Két évadot vettünk fel fél év alatt, és közben Fonyó Gergely rendezőtől és Anger Zsolttól, a partneremtől nagyon sokat tanultam arról, mit jelent a filmezés, illetve megismertem a műfaj technikai oldalát.

Mennyire volt más feladat, mint színházban játszani? Mi a lényegi különbség a kettő között?

A múltkor láttam, hogy Helen Mirren online színészetórákat ad; ő mondta, hogy teljesen mindegy, mi van az arcodon, azzal sose foglalkozz, mert csak az a fontos, hogy mit gondolsz, és mit érzel, és ha ez belül megvan, látszani fog az arcodon is. Ez nagyon tetszik nekem, és én is ezt követem. Soha nem akarom magamat megnézni, miközben forog a film. Pedig sokan így csinálják; például a brnói forgatáson Claes rengetegszer odament, hogy játsszák neki vissza, amit csinált. Én ezt nem akarom, mert úgy dolgozom, hogy megvan a fejemben a pontos elképzelés arról, hogy én most ki vagyok, és lehet, hogy ha kívülről is látnám magam, az elrontaná az egészet, és eltörne a varázslat, ami végigvisz engem az adott filmen. Ezenkívül az is nagy különbség, hogy a színházban van folyamatos kommunikáció a nézőkkel – ott van a közönség, így elkerülhetetlen, hogy érezzem őket.

Eddig szakmai felkérésekről beszéltünk, de az a bizonyos csoda nemcsak ilyeneket hozott, hanem rengeteg fotózást, interjúkat, tévéműsorokat, zsűrizést is. Nem lehet könnyű lavírozni és úgy szelektálni a számtalan feladat között, hogy megmaradjon az egészséges egyensúly.

Az benne a nehéz, hogy nemcsak színésznőnek kell lennem, hanem figyelnem kell arra is, mások mit gondolnak. Hajlamos vagyok arra, hogy mindenkinek igent mondok, aztán pedig egyszer csak betelik a pohár. Volt már rá példa, hogy azt mondtam egy újságírónak – bár nem is tudom, annak nevezzem-e –, hogy hagyjon békén. Méghozzá elég erélyesen. Nagyon erőszakos volt, és egyszerűen nem tudott leszállni arról a kérdésről, hogy milyen ruha lesz rajtam az Oscar-gálán. Az emberek nagyon agresszívak és tolakodók tudnak lenni, ami ahhoz vezethet, hogy elkezdem magam tárgynak érezni, akit használnak, és ez nagyon rossz érzés.

Ugyanakkor meg természetes dolog, hogy ha valaki sikeres, kíváncsiak lesznek rá az emberek. Külön lehet választani a szakmai sikerességet és a celebséget?

Nagyon okosan kell kezelni, de azt hiszem, kezdek belejönni. Az utóbbi időben már sok mindenre nemet mondtam.

„Nem vagyunk hozzászokva, hogy Magyarországról el lehet érni ilyen sikereket.”

Magánélet és szakma határmezsgyéjén táncoló érzékeny téma a #metoo mozgalom is, amely sok mindent megváltoztatott, illetve megváltoztat a filmes és a színházi szcénában. A munkája során tapasztalt valamit ebből a változásból?

Még nem fejtettem ki a #metooval kapcsolatos gondolataimat, és nem azért nem tettem, mert
félek beszélni róla, hanem mert nagyon érzékeny téma, és könnyű félreérteni bármit, amit ezzel kapcsolatban mond valaki. Azt gondolom, hogy minden változás hasznos, és nem véletlen, hogy bekövetkezik. Valóban létező jelenség a társadalomban, hogy rengeteg gyereket és nőt – és persze férfit is – megerőszakolnak, akik nem tudják megvédeni magukat. Éppen ezért fontos, hogy létrejött a mozgalom, és szó volt erről a problémáról. De például hallottam egy olyan új szabályról – és ezt végletes dolognak tartom –, hogy a Netflix-sorozatok forgatása közben a színészek nem nézhetnek egymás szemébe öt percnél tovább. Én nem szeretnék olyan világban élni, ahol ilyen szabályok vannak. A szülőknek fel kell vértezniük a gyerekeiket, hogy képesek legyenek megvédeni magukat, ahogy az is fontos, hogy a lányok ismerjék fel a helyzeteket, és ne féljenek nemet mondani. Nehezen hiszem el, amikor valaki azt mondja, nem tudta, mi fog történni.

Éppen ebben az évadban mutatták be a Katonában Pintér Béla Ascher Tamás Háromszéken című darabját, amely azzal a problémával foglalkozik, amiről a #metoo is szól. A korábbiakhoz képest érzett különbséget abban, ahogy ezekről a problémákról szó volt a próbafolyamat során?

Társulaton belül mi mindig is nagyon nyíltan beszéltünk mindenről. Nők is, férfiak is; és erről a kérdésről is mindenki tudja a másik véleményét. Biztosan állíthatom, hogy a Katonában egyáltalán nincsenek megfélemlítve a nők. Ha majd egyszer valakinek eszébe jut kerekasztal-beszélgetést rendezni ebben a témában, be lehet vonni a katonás színésznőket is, akik szerintem előszeretettel nyilatkoznának meg.

Beszélgetésünk elején azt mondta, az volt az álma, hogy Budapesten legyen színésznő. Ez változott az utóbbi időben? Most mire vágyik?

Sok-sok filmet szeretnék forgatni! Egyrészt azért, mert most, hogy újra forgatok, nagyon élvezem, másrészt pedig, mert amikor megnézek egy jó filmet, rengeteg érzelmet vált ki belőlem, és rengeteg mindenre rájövök. Egy filmmel nagyon sokat lehet adni az embereknek. Azt hiszem, talán ez a csoda. Jó filmet készíteni varázslás.

Az interjú a Hamu és Gyémánt 2018. nyári számában jelent meg. A kiadvány megrendelhető a weboldalunkon keresztül. 

Fotó helyszíne: Clark Hotel Budapest, Leo Rooftop Bar Fotó időpontja: 2018. 07. 07. Fotó készítője: Sárosi Zoltán Szerző: Kovács Natália

Legyen gyűjtő, fizessen elő a Hamu és Gyémántra!

Szép, hasznos, értékes, prémium minőségű – a könyvespolcokon a helye.