Barkácsáruház

Háy János írása

A férfi épp olyan autóval jött, amilyennel annak a férfinak kell jönnie, akit elképzelt magának. Egy korszerű, s bizonyos bevétel fölött divatos típus volt. Egyedül. Aki egy barkácsáruházba egyedül jön vásárolni ilyen kocsival, az, gondolta…, de nem tudta folytatni, hogy az micsoda. Hogy az egy önálló, már elvált, a feleségétől elhidegült férfi – ilyesmivel kellett volna folytatnia, de hülyeségnek tűnt ez a következtetés, hiszen csak a leghülyébb férfiak mennek feleséggel barkácsáruházba, hogy a kicsit megtestesedett nő még a csavarhúzó-vásárlásba is belepofázzon. Bepakolta a csomagtartóba a növényeket. Gondolta, az erkélyt beülteti. Volt egy kis erkélye, amilyen általában a lakótelepi lakásoknak van. Ott laktak, bár egy nagyméretű lakásban, de mégiscsak betonfalak között. Ez a modern építészet eredménye, ezek a lakógettók, gondolta, főleg, mikor utálta a férjét, akiben sokkal több lehetőséget látott, amikor hozzáment. Most amiatt is a férfit gyűlölte, ami valójában az ő hibája volt, hogy teljesen félreismerte, mondjuk úgy, félreértelmezte a férfi jellemét és a benne rejlő lehetőségeket, merthogy épp annyi lehetőség volt benne, amennyi az évek során megmutatkozott. Becsukta a csomagtartót, rásötétedett a tálcás muskátlikra, akkor született az ötlet, hogy igen, odamegy hozzá. 

Azzal ment oda, amit a legjobban utált, mikor mondják, hogy a nők mennyire nem tudnak parkolni, mert ő történetesen tudott, hülye férfidumának gondolta. De mit volt mit tenni, ezzel megy majd oda, hogy nem állna-e ki a férfi, merthogy félti a kocsit, a magáét is, meg a két mellette állót. Arra gondolt, talán bedobja, hogy tudod, én olyan „jenő” vagyok, hülye nő, és nevetnek rajta, de ezt már túlzásnak érezte. 

– Ne haragudj, segítenél kiállni? 

– Hát persze – mondta a férfi, elvette a nőtől a kulcsot, s közben ösztönből végignézte, ahogyan a vadászok a zsákmányállatot. 

– Hogyhogy itt vásárolsz, te is errefelé laksz? 

– Nem – mondta a férfi –, csak erre jártam, és tudod, építész vagyok, és kötődöm a Bauhaushoz, valahogy egy másfajtába, egy Baumaxba nem szívesen mennék be. 

– Ja – mondta a nő –, azt hittem, a Baumax is ugyanaz, hogy ez egy cég.

– Nem, csak hasonlít a nevük, ja, meg van az OBI. Azt meg végképp nem bírom, mert az meg olyan férfiatlan, hogy ovi, arra hasonlít. Megyek az oviba – tette hozzá. 

– Én úgy reklámoznám, hogy obi van kenobi, érted? A férfi nevetett.

– Inkább, hogy obi nincs kenobi, az meglepőbb, nem? 

– De akkor – mondta a nő – az olyan üzenet, hogy nincs, érted, az rossz.

– Mivel foglalkozol? – kérdezte a férfi. 

– Hát marketinges vagyok, tudod, azért is mondok ilyeneket, ez olyan szakmai ártalom. Te mit vettél? 

– Egy klímát. Meg lehet dögleni az irodában. 

– És ez jó? 

– Ja, ez nagyon jó, megnézheted, amikor beüzemeltem. 

– Mikor? 

– Holnap már jöhetsz – mondta a férfi, meg egy címet, aztán kiállt a kocsival. 

– Kösz, marha rendes vagy. 

– Akkor holnap – mondta a férfi, a keze egy kicsit a nő kezéhez ért, mert a nő, gondolta, nyúl a kulcsért. 

– Bent hagytam – mondta a férfi. 

– Ja, bocs – mondta a nő, és kicsit elpirult, és elkezdett kalimpálni a szíve. Alig bírt elindulni.

Az iroda a belvárosban volt, amikor a nő érkezett, már csak a férfi volt ott. Nem szeretett sokáig maradni, most is csak a nő miatt. 

– Sokáig szoktál dolgozni? – kérdezte a nő.

– Igen – mondta a férfi. – Nem szívesen megyek haza. 

– Én sem – mondta a nő. 

Aztán volt még egy kis ügyetlenkedés, hogy a klíma, de jó, tényleg, meg hogy egy kis ásványvíz, mert kell ilyenkor a folyadék-utánpótlás. Aztán a férfi elkezdte azokat csinálni, amit mindig is szokott, de most ez a nőnek olyan volt, hogy teljesen egyedi, csak neki szóló simogatások, csókok, mert először csinálta vele ez a férfi. Más férfiak hasonló cselekedeteire most épp nem emlékezett, annyira egyedinek tűnt minden, de legfőképp az, amit érzett. Ettől aztán minden más is. A klíma is, ami egyébként otthon is volt, hiszen a férje, aki építési vállalkozóként dolgozott – valójában egy kőművesből lett kényszervállalkozóról van szó –, a férje egy nyáron, mikor a nő már percenként mondta, hogy kibírhatatlan ez a hőség ebben a panelben, szóval akkor beszállt a kocsiba, s vett a közeli Bauhaus áruházban egy klímát, Split márkájút, éppolyat, amilyet az építész is vett. 

A nő hetente kétszer mondta otthon, hogy később jön, mert van egy tanfolyam, amit meg kell csinálnia, mert elvárják a cégnél, és nem engedheti meg, hogy elveszítse ezt az állást, mert ugye, tudjuk mindketten, mondta, hogy erre a fizetésre sajnos nagyon is szükség van. A férfi nem szólt semmit, nem mondta, hogy most szarul megy mindenkinek, mert olyan időket élünk, válság, meg olyan törvények, hogy senki nem akar építkezni. 

A nő kérdezte az építészt, hogy neki is szarul megy-e. A férfi mondta, hogy nem. Miért nem? Mert csak luxusberuházásokban utazunk. Az a réteg meg mindig van, és mindig tud fizetni. Tényleg, ez is egy marketinges fogás, hogy keveset drágán, nem csak a sokat szarér-húgyért. Ja, mondta a férfi. Megtudtak egymásról mindent a találkozások utáni levezető beszélgetésekkor. Persze azt a mindent, amit ebben a kommunikációs helyzetben mindennek tekintettek, s ez persze nem a valóságos minden volt. A férfi nem mondott jót a feleségéről meg a közöttük lévő viszonyról, a nő sem mondta el, hogy anyagi okokból időnként odaadja magát a férjének, akiről viszont elmondta, hogy építési vállalkozó. Furcsa lenne, mondta, ha én adnék neki munkát. Furcsa. Adjak? A nő nem tudott mit mondani, a nemadás is rossz volt, meg az adás is.

Képzeld – mondta a férfi otthon –, ma megkeresett… – és megnevezte az építész irodáját, amely nevet a nő hetente kétszer látott, sőt néha többször is, mikor a férje vidéken vállalt munkát. Nagyon jól fizet – mondta a férfi –, végre elköltözhetünk, például abba a budai utcába… – és megnevezte azt a budai utcát, ahol, vagy amelynek a környékén az építész lakott. A húszas években épültek a házak, és az akkori legkorszerűbb technikával, igaz, némelyikbe bauxitbetont raktak, amiről tudható, hogy nem bírja sokáig. A modern építészet legjobb időszaka, mondta egyszer az építész, de tényleg, praktikus és korszerű, de nem olyan lakógettók, mint a lakótelepek. Tiszta vonalak, tiszta szerkezet. Bauhaus. Aztán egy másik alkalommal, hogy figyelj, most, hogy a férjed nekem dolgozik, nem csinálhatjuk tovább. A nő sírt, hogy ő akkor ott a parkolóban tudta, hogy egymáshoz tartoznak. Eddig így volt, mondta a férfi, de ezután nem így lesz. A nő felhívta egy barátnőjét, akinek volt hasonló az életében, mert most hirtelen észrevette a hasonlóságokat a történetekben, hogy megkérdezze, meddig tart, amíg kibírhatatlan. A barátnő azt mondta, hogy három hónap, utána már jobb lesz. De tovább volt rossz. Amikor már majdnem egy fél év eltelt, akkor hallott újra az építészről: a férje azt mondta, el kell adni a nő autóját, mert az – és itt megnevezte a férfit és az irodát, meg mondott néhány jelzőt, hogy milyen az a férfi, egy rohadék, ehhez hasonlókat. A nőnek görcsbe állt a gyomra, amikor a nevet meghallotta, mintha tegnap lett volna a szakítás – a rohadék, mondta a férfi, nem fizet.

Háy János fenti műve eredetileg a Hamu és Gyémánt 2015/2. számában jelent meg.

Szerző: Háy János

Legyen gyűjtő, fizessen elő a Hamu és Gyémántra!

Szép, hasznos, értékes, prémium minőségű – a könyvespolcokon a helye.