Duna minden

Kukorelly Endre írása

A vízparton ülök, nézegetem a sodródást, Duna, sziget, egy építkezés romjai, csapkodok a szúnyogok miatt. A túlsó parton uszály és daru kikötve, éles hangon csikorognak. Csapkodni amúgy mindig késő, akkor már igazából mindegy, csak szétkenem a vért. Lassan megszáradok, a fürdő-gatyám nedves marad valamelyest. A bőrhöz tapadó finom homok, napfény, csipkedés, hozzá lehet szokni ehhez a döngés-duruzsoláshoz. Deszkadarabkák, rozsdásodó fémlemez, dróthuzal, mindenféle, amit kivet a víz. Gyakorlatozó harckocsik lánctalpnyomai. Gyerekoromban minden nyarat Szentistvántelepen töltöttem.

Füstillat volt.

Füst-, bukszusbokor-, olvadt kátrányszag, a Duna mellett Duna-szag.

Napszag, nyárszag, a futball-lasztim bőrszaga.

Nem falu, itt-ott tartottak mégis disznót, volt itt-ott disznószag is.

Ezt a területet a húszas években parcellázták rendes négyzethálósra, főút, két szélsőút, vagy tizenöt (egyszer megszámolom) keresztutca, jelentősebb magyarokról elnevezve, Arany János, Kinizsi Pál, ilyenekről.

Martinovics.

Széchenyi – Mátyás király sarok.

Az árokparton cseresznyefasor.

A harmincas években épült egy tucat takaros, palatetős, korabeli stílustalanul stílusos családi ház, terméskő alapzattal, vakablakok, stukkó, Haidekker-kerítés, egy ilyen régi házat vásároltam épp három éve.

Évtizedek alatt teljesen beépült a telep, a vegyesbolttal szemben levő teret, ahol fociztunk, elfoglalta az iskola, az átlósan szemben lévőt pedig, ahol olykor szintén fociztunk, egy emeletes társasház.

Őszintén szólva nem tudom, miért váltogattuk, hogy melyik pályán játsszunk, valahogy így jött.

Ez ment késő délután, estefelé, mindennap futballoztunk, ha nagyon zuhogott, akkor nem.

Akkor viszont fogalmam sincs, mit csináltam.

Olvastam, amíg teljesen be nem sötétedett, aztán még gyertya vagy petróleumlámpa mellett is.

Nappal végképp nem tudom, mivel foglalkoztam.

Lejártam a Dunához vagy a bányatavakhoz, délelőtt boltba mentem, átbicikliztem Budakalászra ivóvízért, kiültem a diófa alá a nyugszékbe olvasni, csikorgattam a sóderkavicsot a nyugágy vasa alatt.

Volt ugyanis egy kisebb, sóderral felszórt négyszög az orgonabokorsor mellett, a diófa alatt, ott ücsörögtem, bármily idillikusan hangzik is.

Akármilyen hülyén hangzik is.

Nyilván idilli volt, azért hangzik ilyen hülyén.

Öt felé aztán fölvettem a tornacsukámat, és kibringáztam a pályára.

A helybéli fiúk tudomásul vettek, a játék hibátlanul elrendezi a viszonyokat, és én jól álltam a hierarchiában, ugyanakkor meg mégis pestinek számítottam, nem lettem igazán beavatva.

Olykor jobban, olykor sehogy, ezt valahogy érteni véltem, mindenesetre megértettem, vagy legalábbis tudomásul vettem.

Parasztgyerekek, 26 percre a Margit híd budai hídfőjétől, így túl sommás, mert voltak köztük parasztgyerekek és nem parasztgyerekek, mindenesetre vidékiek, bár csupán olyasmi mindössze-26-percre-vidékiek.

Akkoriban, negyven éve, negyvenmilliárd évvel ezelőtt ez valahogy több lehetett, hosszabb és távolibb, nagyobb frusztráció, azt hiszem. Ma már.

Úgy értve, hogy most így látom, összehasonlítva más, igazibb parasztgyerekekkel vagy, jó, vidékiekkel, akik valóban nehezen kezel(het)ik Pest-frusztrációjukat, volna miről mesélni. Hogy például jön a kolozsvári Pestre, majd’ összetöri a kocsiját igyekezetiben, és szinte azonnal visszafordul, amit azonnal meg is magyaráz magának, a legkülönbözőbb ideológiákat nyomatva.

Vagy jön a debreceni Pestre, és nem is óhajtja kiismerni magát, és jön a bácskai Pestre, és beül az első kocsmába.

Onnan egy másikba, onnan a harmadikba, Pest az 3 kocsma. Jön – és inkább nem is jön, noha piszkosul jönne, és ha mégis jön, nem megy sehova, a legváltozatosabb stratégiák. Létezik például a vidéki lány Pesten szindróma stb. – nekik van igazuk, legjobb falun.

2

Egy városban közlekedünk. Igyekszem el, hazafelé, itt élek, nem nézelődöm, csak a turista nézelődik, ha kibámulok is a villamos ablakán, inkább magamba bámulok. Mégis néha nem, mert a Duna fölött nem közlekedem, hanem átkelek. Átkelés, jobb part, bal part, vissza, és megint, nem, merthogy a viszketeg magyar nem bír a fenekén megülni, nem is, hogy ott jobb volna, hanem mivel a dolgok valahogy mindig az ellenkező oldalon képződnek. Ilyenkor, ahogy a Margit híd enyhe kanyart csinál a szigetnél, ki szoktam használni az időt, és megtekintem a látványokat. Napfénynél, ködben, havasan, vagy este, ha kivilágítják azokat.

A szülővárosommal nem szerelmi viszonyban állok. A szerelmét mégis kiválasztja az ember, vagy az választja ki az embert, esetleg egyéb megfontolások történnek, ide azonban beleszülettem, akkor pedig már szag után megyek. Anya-fiú viszony, az anyának van bizonyos szaga, levegője, illata, finomabban szólva. Hangja, formája, színei, hibái és hiányai. Úgy szép, ahogy van, ahogy másnak nem, és épp úgy szerencsétlen is, hogy ha másképp lenne az, jobban vagy kevésbé, már messze nem volna ugyanaz. Hanem rosszabb. Ezek ismerős kopások, tőlem kopott el, belőlem, hozzám kopott. Érzelmi viszony, nem a racionális elemek uralkodnak. Jó szeretni és nem jó, mert gátolja azt – kellemes gátlás –, ami bennünk a legjobb megoldásra törekszik. Más a hiány és más a fájdalom, együtt vagyunk, és hiányzik, távol van, de vele vagyok. Jó és fáj, hogy ilyen jó, vagy rossz, de már nem fáj legalább.

3

Néha átmentünk Szentendrére.

Három megálló, Pomáz, Pannónia-telep, végállomás.

Bevásárolni, unalomból, hogy történjen már valami.

Nemigen történt semmi, kisétáltunk a telepi állomáshoz, jegyet váltottunk, ültünk a pirosra mázolt fapadon, vártuk a HÉV-et, nagyanyám, a húgom meg én, negyvenvalahány éve.

Szentistvántelepi nyaralás, a családi víkendházban.

Olvastam, unatkoztam, fociztam, lejártam a Dunához.

Az is unalmas volt, de szép. 

Szép hosszú.

És lassú.

4

Egy nyári este ülj le a rakparton, a Lánchíd tövében, legalulra, a vízhez. Nyugodtan üldögélj, szürcsöld nyugodtan a zacskós kakaódat. Onnan, föntről, mindenhonnan egyszer úgyis mindenki lejön ide. Vas, víz, a Duna illata, ülj a földre, a lépcső meleg kövére.

No, és milyen volt ott fenn?

Hát, semmilyen. Hideg volt és szél. Meleg, csatakos, ahogy látszik a televízióban. Most innen nézegetek. Innen nem megyek sehova. Innen nem vagyok itt.

Kukorelly Endre fenti műve eredetileg a Hamu és Gyémánt 2015/3. számában jelent meg.

Szerző: Kukorelly Endre

Népszerű címkék:


Legyen gyűjtő, fizessen elő a Hamu és Gyémántra!

Szép, hasznos, értékes, prémium minőségű – a könyvespolcokon a helye.