A jó fogoly

Interjú Ambrus Attilával

Magyarország legközkedveltebb gengszterével még 2008-ban, a börtönfalak között beszélgettünk. A fazonírozott körszakállt viselő, légiós frizurás Ambrus Attila József Attilát idézte miközben a börtönévekről, a nőkről, az utolsó fillérig elvert milliókról, és persze új céljairól, személyiségének átalakulásáról, álmairól kérdeztük.

1999. október 27-e óta tölti büntetését. Nagyon érdekel az a szellemi-lelki út, amit az elmúlt években bejárt. A bent töltött idő hogyan változtatta meg a viszonyát a világgal és önmagával? 

Azt hiszem, sokat változtam, méghozzá pozitív irányba. Ha belegondolok, milyen volt a habitusom kilenc évvel korábban és most, a különbség ég és föld. Régen izomból próbáltam megoldani a felmerülő problémákat, mára a katarzisok hatására – ahogy nemrég a csajomnak is írtam – vegetáriánus macskává szelídültem. Az elfogásomat követően a fél világot hibáztattam, ma már tisztán látom, hogy a hibát a saját készülékemben kellett volna keresnem. Ehhez a megvilágosodáshoz idő kellett, éppen ezért az életemnek ezt a fejezetét végérvényesen lezártnak tekintem, vagyis lapoztam, igyekszem tudatosan élni, az optimizmus került előtérbe, ugyanakkor nem váltam opportunistává. 

Hogyan pergeti az időt odabent? A napokat számolja, a heteket vagy a tavaszokat?

Az időt focivébében, na meg olimpiákban mérem, heteket és hónapokat értelmetlen méricskélni. Amúgy mázlista vagyok, legalábbis ami az időt illeti, tudniillik nincs időm unatkozni, tanulok, dolgozom, és ami igazán szerencse, a munkám egyben a hobbim is, tehát amikor dolgozom, nem érzem az idő múlását. Napi hat órát töltök a fazekasműhelyben, egyetlen szó nélkül, csak a gondolataimmal, ilyenkor határtalanul boldog vagyok. Végtelen messzeségek tárulnak föl ilyenkor előttem.

Tíz évvel ezelőtt az idő beszűkült két-három percre, ennyi kellett egy bank kifosztásához, az életemet tulajdonképpen ez a néhány perc mozgatta és befolyásolta. Ma már más a helyzet, mivel találtam rövid távú célokat, középiskola, nyelvvizsga, kerámiakészítő szakiskola, főiskola, rendszeres sport, tehát mind szellemi, mind fizikai értelemben piacképes szeretnék maradni. Így mindig időszűkében vagyok, azt se bánnám, ha a nap harmincórás lenne. Igen, ez már börtönártalom, aki ennyit ül, annál szinte minden torzul.

Hogyan viszonyulnak önhöz azok az emberek, akikkel tanulmányai során közvetlen, személyes kapcsolatba került? 

E tekintetben nincs rossz tapasztalatom, mind a tanáraim, mind a nevelőm kellő energiával és mérhetetlen segítőkészséggel foglalkoznak velem. Egy hónapja tettem le az első vizsgáimat a kommunikációs főiskolán. Hihetetlen, hogy mennyit tanultam! Sajtójog, sajtótörténet, kívülről fújtam az egész könyvet, a vizsga előtt annyira izgultam, hogy alig aludtam valamit. Erre mi történt? Abból, amiből annyira készültem, nem is kérdeztek semmit. 

Diákként is ilyen tanulós volt? 

Ugyan, dehogy! 

Milyen volt az akkori Ambrus Attila? Mi akart lenni felnőttként? 

Őszintén szólva soha nem gondolkodtam azon, mi leszek, ha nagy leszek. Bankrabló, az speciel nem akartam lenni. A sportra tettem föl az életem, ám sajnos az élet közbeszólt, így ugrott a sportkarrier. 

Édesapjáról ritkán beszél...

Apám – akit sajnos nem tudtam tisztelni, de akinek a halála után talán már meg tudtam bocsátani – egyik mondata újra és újra a fejemben dörömböl és álmomból fölriaszt, amit gyerekkoromban annyiszor üvöltött nekem: „A börtönben fogsz elrohadni!"

Mi a legnehezebb bent?

(Azt várom, hosszasan gondolkodik majd, de azonnal mondja.) Minden nehéz! Elzárva élsz mindattól, ami az életben számodra jó és szép. Elzárva a kinti impulzusoktól, a visszajelzésektől, a szeretteidtől. Idebent minden ezerszeresen felerősödik. Főleg a rossz. A mélységek végtelennek tűnnek, a lelki sebek begyógyíthatatlannak. Nincs hová bújnod, vagy megsemmisülsz, vagy megerősödve felállsz.

Milyen gyakran fogadhat látogatót? 

Havonta másfél órára.

Ennyi jut a külvilágból?

Ennyi. És persze a levelek.

Ebben van korlátozás? 

Úgy tudom, nincs.

Gyakran hoz levelet a postás? 

(Titokzatos mosoly...) Egy időben meglehetősen sűrű volt a levélforgalmam. 

Mitől függ, hogy milyen kedvvel ébred?

Ez nem kérdés, itt muszáj kelned, lényegében a beszélők reggelén vagyok vidám, de így belegondolva nem emlékszem arra, hogy reggelente voltam-e túlvilági hangulatban. Azt azért nem állítom, hogy hajnali négykor a mosolyom őszinte, de mivel szolgáltam a seregben, egy ilyen ébresztő és az azt követő állapot a napi monotóniában nem oszt, nem szoroz. 

Mi szakíthatja meg olykor ezt a monotóniát? Mi segít túlélni?

Úgy fogom fel, hogy egy iszonyatosan hosszú és iszonyatosan kemény kiképzésen vagyok. Túl kell élnem! És túl is fogom. A háborúból sem a legjobb fizikumú katonák térnek vissza. A napi taposómalmot egyvalami szakíthatja meg: a beszélők. Meggyőződésem, hogy civil kapcsolatok nélkül ki sem lehetne bírni. Ezeken a beszélőkön egyfelől feltöltődsz, másfelől egy másfél órás beszélő után úgy érzed magad, mint az a bányász, aki lehúzott egy dupla műszakot. Ezzel együtt a beszélőket úgy várom, mint a messiást!

A teljes cikk a Hamu és Gyémánt 2008 tavaszi számában olvasható el. 

Fotó készítője: Szilágyi Stefánia Szerző: Harle Tamás

Legyen gyűjtő, fizessen elő a Hamu és Gyémántra!

Szép, hasznos, értékes, prémium minőségű – a könyvespolcokon a helye.