Diagnózis

Interjú Mácsai Pállal

„Szörnyű riportalany vagyok” – állítja magáról Mácsai Pál, mi azonban úgy véljük, a következő beszélgetés az elmúlt évek egyik legizgalmasabb interjúja. Mácsai Pált a 2012 őszén induló HBO-sorozat, a Terápia főszerepének apropóján kérdeztük társadalmunk állapotáról – művészi merészségről, közéleti felelősségről és emberi szolidaritásról.

Megértőnek lenni – ez Mácsai Pál feladata az új televíziós szerepében. Egy mozicsatorna gyártotta és vetíti azt a sorozatot, melyben ön pszichológust alakít. Páciensei között van egy erőszakos, kibírhatatlan, alfahím vállalkozó. Hogyan viselte azt a figurát?

Semmi elviselnivalóm nem volt rajta, hiszen én egy nagyon szimpatikus kollégával, Nagy Ervinnel játszottam együtt.

És amikor utána leültek egy kávé mellé?

Nagy Ervin és Mácsai Pali?

Igen. Olyankor csak kibeszélték a figurákat.

Olyankor sok mindenről beszélgetünk. A szerepről pont nem. Arról a próbán és a forgatáson beszéltünk. Én nem vagyok pszichológus, ő nem milliárdos: mi színészek vagyunk.

Tudom.

Tudom, hogy tudja. De ha az a kérdés, hogy a Dargay nevű pszichológus, akit játszom, hogyan viseli el azt az alfahímet, akit Nagy Ervin játszik, máris tudok válaszolni: úgy, hogy meglátja benne az esendő, bajban lévő embert.

Mácsai Pál mit gondol a pszichológiáról? Művelői csodatévők, szemfényvesztők vagy szakmunkások?

Nincsenek úgy általában pszichológusok. Mit gondol ön a színészekről? Csepűrágók, vagy Thália papjai? Milyenek a magyarok? Milyenek a lovak? És a falevelek? Ilyenek is, meg olyanok is. A pszichológusok között akad remek és sarlatán. A pszichológia és a jó pszichológus nagyon hasznos, közelebb visz önmagadhoz és az életesélyeidhez, kimenekít a zavaraidból. A rossz pszichológus pedig árt.

Tudta ezt a szerep előtt is?

Igen.

Mit kezd azzal a helyzettel, hogy még el sem kezdődött a filmsorozat vetítése, de már több hír, interjú jelent meg önről, önnel pár hét alatt, mint az Örkény Színházzal kapcsolatban az évek során összesen?

Galádul kihasználom. Kérdeznek a filmről, én meg rendre bepréselem a szövegbe, hogy mi újság a Madách téren.

Meg is sértődhetne, hogy a darabok okán bezzeg nem kopogtattak az irodája ajtaján.

Ugyan. Ha az ember sajtókampány kísérte filmsorozatot készít, akkor lesznek interjúk, amikhez rendelkezésre illik állni. Megpróbálok épen kijönni belőlük.

Nem szeret interjúzni?

Nem. Nagyon megvisel. Mármint az írott szöveg. Az élőszóban adott interjúkat, a rádiósokat meg a tévéseket is gond nélkül élvezem a maguk ismétlődéseivel, elakadásaival, a töprengésekből, a fogalmazás kínlódásából adódó jelzőtorlódásaival együtt. De ugyanez írásban számomra elviselhetetlen. Én tényleg szörnyű riportalany vagyok, sajnálom. Mondjuk, ön átküld majd nekem egy nagyon jól sikerült tízoldalas anyagot, ami hűen visszaadja a mi találkozásunkat, még akár engem is, de mégiscsak egy beszélgetés alapján írja, és sajnos – vagy szerencsére – nem ismeri az én írással kapcsolatos görcseimet. Azokat én ismerem – megint csak sajnos, vagy szerencsére. Így aztán a szövegében lesz, mondjuk, negyven jelző, amit én kétségtelenül mondtam, de soha nem írnám le őket – ezért aztán hetekig vacakolni fogok a szövegén, amiben, amikor visszaküldöm, marad két jelző. És természetesen kiirtom a névmások és mellérendelések és alárendelések zuhatagát is. Fel sem tételezi a redukciónak azt a fokát, amit ilyenkor elvárok magamtól. Ilyen a rossz riportalany: előre szorong, bizalmatlan, aztán átírja a szöveget, így kiirtja az élőbeszéd hangulatát, és mindezzel együtt és külön-külön megsérti a riportert. Mert azt szeretné, hogy olvasva ne annak a pacáknak a képe rajzolódjék ki, aki ő, hanem azé, akit elvár magától. Hiú vagyok, magyarul.

Ön sosem tűnik föl a bulvárban.

Igyekszem.

Elutasítónak, durvának kell lenni, ha intimpistáskodik az újságíró – ezt mondta erről. „Elsőre le kell csapni a telefont, és nem lesz második kísérlet.”

A strandon látom, hogy szinte kizárólag bulvárt olvasnak az emberek. Én viszont szenvedélyesen unatkozom tőle.

Ott a bulvár a színházban is. Spiró mondja: „A tévé uralma miatt ez a szappanoperás, lassú nézésű, szájbarágós, egy arckifejezéssel operáló színművészet ragályosan átmegy a film- és a színházművészetbe is.”

Nem tudom. Lehet. Az Örkényben nem megy át. És az is igaz, hogy a közönség jóval fogékonyabb a nem bulvárra, mint vélik sokan. Ehhez persze olyan ajánlatot kell tennünk a színházban, hogy inkább bennünket válasszanak. Most az IRAM – Ifjúsági Részleg és Alkotóműhely – programon dolgozunk, melynek révén idén több száz középiskolás tanul meg nálunk színházba járni.

„Pünkösdi Andor idején merész hangú, stilárisan nyitott színház működött itt, egyfajta zarándokhely, ahová a pesti értelmiség jelentős része eljárt. Mi megpróbálunk visszatérni ehhez a hagyományhoz. Úgy érzem, nincs akkora szükség a bulvárra, mint mondják.”

Jó szöveg. Tőlem van?

Igen. Meg ez is: „Egyértelmű, nagyon tetten érhető ízlésrombolás megy végbe az országban, ebben a televíziók az élen járnak. Egyszerűen a könnyebb utat választják.”

Ez is igaz.

Most mégis kihagyott bő fél évet a színházból, hogy sorozatot forgasson egy tévécsatornának.

A Terápiának semmi köze a bulvárhoz. Azért sorozat a formája, mert ez az a dramaturgiai mód, amivel elmesélhető a történet. Ennek a sorozatnak az a nagy találmánya, hogy miközben két ember ül és beszélget, mindkettő egy nagy krízis kellős közepén van éppen. Egyenesen életveszélyben vannak, pont úgy, mint amikor helikopterről lóg fél kézzel a főhős a felhőkarcolók között. A mi embereink igyekeznek megérteni, miért kerültek ebbe a helyzetbe, aztán próbálnak cselekedni, megmenteni magukat és a családjukat. Kinek sikerül, kinek nem. Mindez színészarcra téve, színészgesztusokra bízva. Ez a film komolyan veszi a szakmámat.
A sztorit Izraelben találták ki, annak alapján készült az amerikai, majd a magyar változat is. A magyar forgatókönyvírók nem pusztán lefordították a könyveket, hanem adaptálták is. A forgatást két rendező irányította: Enyedi Ildikó, akivel minden perc élmény, és Gigor Attila, akivel még a humorunk is egyforma. Válogatott színészek partnere voltam, többször feladták nekem a leckét, baráti elfogódottsággal tudok csak beszélni róluk. A körülmények: a világítás, a kamerák, az operatőrök, a díszlet minősége mind-mind segítette, hogy az optimumot hozzuk ki magunkból. Kivételezett helyzet volt, nagyon nagy szerencse ilyen melót kikapni olyan korban, amikor alig készülnek értelmes tévés anyagok.

Hogyan szabadult el hónapokra az Örkényből?

Elengedett az igazgató. De persze ez nem csak rajtam múlott. Örkény írja: a legtöbb, amit az egyik ember a másiknak adhat, a szolidaritás. Ha kellett, a munkatársaim itt vártak este kilenckor, hogy amint beesem a forgatásról, értekezletet tarthassunk éjfélig. Most ők segítettek nekem.

Mit tesz majd, amikor vadidegenek odalépnek önhöz az utcán mindenféle lelki bajokkal, hogy tessék engem meghallgatni?

„Kedves asszonyom, én színész vagyok, nem pedig orvos. Vagy kedves uram…”

Művész úr, ebben az országban gyűjtöttek Isaura felszabadítására.

Nekem is gyűjthetnek.

Poénra veszi majd akkor is, ha a századik járókelő kér életvezetési tanácsot a Madách tér sarkán?

Nem lesznek annyian.

„Vannak rendezők, akik annyira intellektuálisnak gondolnak, hogy el sem tudják képzelni rólam, ugyanúgy szenvedélyek és ösztönök mozgatnak, mint minden színészt. Pedig alapvetően bohócalkat vagyok.” Ezt is ön mondta. Nekem amúgy eszembe nem jutna lebohócozni önt. Olyan kompakt.

Hogy mi vagyok?

Kompakt. Úgy egyben van. Aranymetszésbe rendezve a frizura, alatta rendezve a gondolatok, minden hangsúly és hatásszünet ül, semmi hadarás, nyökögés, zavart félretekingetés. Ahogy spontán redőződik a kabátja, az is a helyén van.

Pedig színészként tényleg bohócalkat vagyok. Ösztönös és túlzásra hajlamos.

És magánemberként?

Úgy is. Szeretek hülyéskedni, akár hülye vicceket gyártani.

Például?

Szoktam rossz telefonvicceket csinálni.

Mondjon egyet, kérem.

A minap ültem a taxiban, és hallottam, hogy autót rendel az egyik kolléganő. A saját mobilomon lekapcsoltam a hívószámkijelzést, fölhívtam, hogy a taxirendőrségtől keresem, hogy nem kap autót, amíg nem rendezi a múltkori számláit. Ez volt a legutóbbi. Elég rossz?

Az Örkény próbatermében beszélgetünk. Az interjú előtt váltott pár szót a műszaki vezetőjével.
A csupasz parkettán álltak mindketten, mégis ön alatt katedrát láttam. Úgy magyarázott, úgy nézett ki az ablakon, úgy röpített egyik kezéből a másikba egy félliteres ásványvizes palackot, hogy a baráti hang, a tegeződés és a közvetlen stílus ellenére is koppant a hierarchia. Tanár úr.

Szörnyű.

Tényleg?

Ezek szerint sajnos a tanárosság is az alkatom része. Bizonyos kérdésekben tényleg elég szigorú vagyok. Másokban viszont sajnos puha. Mindig balhézom, ha van rá okom, például, ha valaki késik, de sosem csapok elég nagy balhét. Sosem csapok akkorát, amekkorát szeretnék.

Miért?

Nem akarom megalázni a kollégámat. Van merev határ, természetesen, de ez tíz év alatt háromszor lett csak átlépve.

Tanár, mondom, nem pedellus.

Felnőtt emberekkel dolgozom.

Neveli a társulatot is?

Elvárok bizonyos játékmódot, odaadási szintet, és a repertoár összeállítása, a rendezők kiválasztása is segít kijelölni az itteni létezés módját. Az természetes, hogy ha valaki hisztizik, rászólok, hogy nem tizenkét éves kiskamasz vagy, hanem egy negyvenéves felnőtt. De ők is beszólnak nekem, ne aggódjon. Ez nem szólista tevékenység. A kollégáim jönnek velem, és én megyek velük. Sosem értettem azokat az igazgatókat, pedig jó sokan vannak, akik egyes szám első személyben beszélnek, „színházam”, „színészem”, „társulatom”, „tervezőm”, „színpadmesterem”. Már azt is hallottam: „nézőm”.

A személyes legendárium része, hogy az Örkényben az öné a legkisebb szoba.

Bizony.

Azt is állította valahol, hogy önmagánál csupa jobb színészeket válogatott a társulatba. Ami nyilván túlzás.

Nem az.

Az Örkényben ön a leggyöngébb színész?

Mindenki tud valamit jobban, mint én.

Újságban láttam, hogy kamaszkorában „kellően sznob fiúként” sokat olvasott, és azzal dicsekedett magának, hogy „hű de nagyon művelt vagyok”, miközben nem volt az.

Nem tartott ez túl sokáig. Csak addig, míg egy nálam műveltebb emberrel nem találkoztam.

Ühüm.

…Lány volt.

Juszt se kérdezem, ki ő. Hát hiányzik nekem, hogy „lecsapja a telefont”?

Kérdezheti, úgyse válaszolnék.

 

A teljes interjú a Hamu és Gyémánt 2012. őszi számában olvasható el.

Fotó helyszíne: Örkény Színház Fotó készítője: Aknay Csaba Szerző: Nagy József

Népszerű címkék:


Legyen gyűjtő, fizessen elő a Hamu és Gyémántra!

Szép, hasznos, értékes, prémium minőségű – a könyvespolcokon a helye.