Jelenetek egy házasságból

Zétényi Lili Hankiss Elemérről

Szociológus volt. Filozófus. Kultúrtörténész. Népnevelő. Ember – gyermek, testvér, férj, apa, barát. A Hamu és Gyémánt 2015-ben, pár hónappal azután, hogy elhunyt Hankiss Elemér, családtagok, barátok és munkatársak történeteivel búcsúzott tőle, és tisztelgett előtte. Most ezek közül felesége, Zétényi Lili írását idézzük föl. 

Mindenki Elemére volt. Látszólag. Alig lehetett vele végigmenni az utcán anélkül, hogy ne szólítsák meg. Aki egyszer is találkozott vele, vagy egyszer se, mert csak tőlem hallott róla történeteket, „leelemérezte”. A hangjáról még a sötétben is felismerték. Sétáltunk, beszélgettünk, az emberek felkapták a fejüket.

(…)

Kínosan ügyelt arra, nehogy megsértsen másokat. Például mindig a taxis mellé ült, nehogy az illető megbántódjon, hogy ő „csak” egy taxis. Azzal kezdte, hogy „de szép autó!” – attól függetlenül, hogy éppen egy Mercedesben vagy egy Suzukiban ül. Az emberek elmondtak neki magukról mindent, aztán úgy gondolták, jót beszélgettek. Azt senki sem vette észre, hogy ő önmagáról semmit nem mondott. Amikor közelebbről megismerkedtünk, faggatott engem is, de én rövid, kitérő válaszokat adtam: átláttam a szitán. Hetek teltek el így, nem értette, hogyhogy nem gyalogolok be a csapdába. Akkor megmondtam neki, hogy ez így nem fair. Vagy fifty-fifty, és én is visszakérdezhetek, vagy hallgatok. Másképp nem megy. Ez volt hozzá a kulcs. Az egyik. Kíváncsivá tettem. Sosem volt vele szemben kisebbrendűségi érzésem. Ő értékelte, hogy önálló és független vagyok, sőt ezt el is várta tőlem. Igaz, ha vitatkoztunk valamin, néha azt is megkaptam, hogy autoriter vagyok. Vállat vontam: ez van. Tetszett a szellemi nagyvonalúsága. A szabadság lételeme volt, megvetette a szolgalelkűséget. Hosszú autóutakon szavakkal, mondatokkal játszottunk különböző nyelveken, vagy éppen a népvándorlást mesélte el nekem újra és újra. Az egyik ismerősöm megjegyezte: „Lili, ez olyan, mintha még három egyetemet elvégeznél”. Kívülről talán így tűnt, de nem beszélgettünk éjjel-nappal Kantról. Imádta a Bud Spencer-, Bruce Willis-, Steven Seagal-filmeket, a James Bondokat ezredszerre is megnézte. Két tévénk volt, van, mert nagyon ritkán tudtunk megegyezni, hogy mit nézzünk. Amikor kapcsolgattam a csatornákat, és megálltam egy filmnél, amelyben egy nő sírt, felkiáltott: „Azonnal kapcsold el! Síró nő gyerekkel, nem bírom! Miért szeretik nézni a nők a többi síró nőt?” Ezt viszont ő nem tudta…

Az értékrendünk majdnem 100 százalékosan azonos volt. De persze korántsem értettünk mindenben egyet. Évekig hiába mondtam, hogy menjünk el nyaralni ide vagy oda, mindig azt kérdezte:

– Mit fogunk ott csinálni?

– Azt, amit többi ember – feleltem.

Úszunk, olvasunk, sétálunk, várost nézünk, vagy csak tűnődünk.

De ő képtelen volt nyaralni. Minden szállodai szobában rögtön azt nézte, hogy van-e olyan asztal, aminél dolgozni tud. Egy idő után elfogadtam, de nem volt könnyű. Szerintem az egyik legfontosabb időtöltés a bambulás: közben jönnek a legjobb ötletek, gondolatok. Ha otthon csak néztem ki a fejemből egy könyvvel vagy talán laptoppal az ölemben, megkérdezte:

– Most mi csinálsz?

– Gondolkodom.

– Azonnal hagyd abba. Nagyon rosszul áll.

Én meg bambultam tovább.

Félévente feltettem neki a kérdést, miért nem ment el innen 45 vagy 56 után. Édesapja a debreceni tudományegyetem franciaprofesszora volt, a Francia Becsületrend birtokosa, öt tanszék várta szerte a világban. Sohasem tudta megmagyarázni, miért maradt. Szerette Magyarországot, de nagyon bosszantotta, hogy nem mennek…, nem olyan jól mennek a dolgok, ahogy mehetnének.

Közel harminc évig éltünk együtt, össze is házasodtunk, mert a nyolcvanas évek végén így könnyebben kaptam meg az amerikai vízumot. Ő továbbra is maradt, aki volt: a Hankiss. Én is maradtam Zétényi. Hogy ismertem-e? Még mindig nem tudom. De ismert-e ő engem…?

(…)

Várunk haza éjjel és nappal. Várjuk, hogy megérkezz Washingtonból, Brugge-ből, Kőszegről, a Stanfordról, Balatonboglárról vagy Firenzéből. Várjuk, hogy nyíljon a nagykapu, a kutyák boldogan ugatnak, már hallják az autót, végül nyílik a garázskapu is, Rozi és Jenny őrültként rohannak eléd…

Várunk.

A fenti visszaemlékezés a 2015. tavaszi lapszámában jelent meg.

Fotó időpontja: 2018. 05. 04. Fotó készítője: Miklóska Zoltán Szerző: Zétényi Lili

Legyen gyűjtő, fizessen elő a Hamu és Gyémántra!

Szép, hasznos, értékes, prémium minőségű – a könyvespolcokon a helye.