A nyomor rabja

József Attila gyerekkora

Ferencváros. Gangos ház a Gát utcában. Rissz-rossz lakások, kopottas, töredezett lépcsők, leomló vakolat. A folyosókat esténként gyerekek hada lepte el. Üldögéltek, nevetgéltek, ijesztő történetekkel riogatták egymást.

A szegény családokban ugyanis a gyerek csak útban volt esténként. A férfiak megérkeztek a munkából, ingerülten, fáradtan, a nők előkészítették a vacsorát, a kicsiket meg kiküldték a folyosóra addig. A férfi aztán jóllakott, lepihent, a gyerek meg végre otthagyhatta a hideg, koszos lépcsőt, és rohanhatott haza enni. Kivéve a József-gyerekeket. Ők hárman – Jolán, Etus és Attila – még vagy jó pár óráig ottmaradt a lépcsőházban. Éhesek voltak, fáradtak, fáztak is egy kicsit, ám őket senki nem hívta haza…

Apjuk, József Áron elhagyta a családot, s minden pénzüket magával vitte. A gyerekek anyja egész nap sírt utána, nem evett, nem ivott. Szólni sem hallották az idő tájt. Az ágy szélébe kuporodott, egy vastag kendőt terített a hátára, és a falat bámulta. Néha felállt, a nagyszekrényhez ment, kipakolta belőle az ágyneműt, a szép, kézzel hímzett terítőt, kiskendőket, aztán, ugyanabban a katonás sorrendben visszarendezgette valamennyit. A gyerekek a szoba végébe húzódva, egymáshoz bújva nézték a jelenetet. Így ment ez hetekig, hónapokig. Néha aztán megjelent egy-egy szomszéd egy tál levessel vagy sózott kenyérrel. A testvérek ilyenkor alig tudtak betelni a gyönyörűségtől, mohón tömték magukba az ételt, hiszen ki tudja, mikor ettek utoljára.

A legnagyobb lány, Jolán takarított, ő vezette a háztartást. Aztán „a mama” egy napon összepakolt, és zálogba adta az összes párnát, lepedőt, terítőt. A pénzből varrógépet vásárolt. Megjelent két marcona fickó, meg egy öreg, különös asszony kiszabott kötényekkel a kezében. A mama ettől kezdve éjjel-nappal dolgozott. Továbbra sem szólt, nem evett, csak annyit, amennyi a munkához kellett.

Fotó: Magyar Fotóarchívum

Pár hónap sem telt el, visszavették tőle a varrógépet, mert nem tudta fizetni a részleteit. A család Gáspár János kőművesékhez költözött télire. Jolán emlékezete szerint a gyerekek mindent megtettek, hogy jobb kedvre derítsék anyjukat. Éppen a költözködés másnapján lecipelték Attila fehér hintalovát a pincébe. A kisfiú feldarabolta kedvenc játékát, csinos kis fahasábokat készített belőle. Tüzelőnek a paprikáskrumpli alá…

Paprikás krumpli! Nagy szó volt ez a József-családban. Jolán kivételével mind a két gyerek éhezett. A legnagyobb lány akkor már iskolába járt, és a napköziben kapott ebédet. Attiláék száraz kenyeret, kenyérhéjat rágicsáltak estig. Akkor a kőműves felesége kimért nekik egy-egy tál levest vagy főzeléket.

Anyjuk végül felöltötte legrosszabb ruháját, magára terítette legkopottabb kendőjét, és kiült a Deák-térre a napszámosok közé. Ettől kezdve mosni, vasalni, takarítani járt úri családokhoz.

Kínzó éhség

Januárban tömegszállásra kerültek a Szvetenay utcába. Semmijük nem volt, csak az a néhány szalmazsák, amin éjszaka aludtak, meg néhány edény, ágyneműhuzat. A hónap végén anyjuk megbetegedett, kórházba került. A tömegszálláson senki nem figyelt a gyerekekre, pedig láthatóan éheztek. Ha valaki főzött, odaálltak a fazék mellé, és csurgó nyállal szagolgatták a készülő étel illatát. Ha valaki evett, odahúzódtak elé, és – akárcsak a kutyák – könyörögve bámulták a gőzölgő levest vagy főzeléket. Jolán szerint soha senki nem kínálta meg őket egyetlen falattal sem. „Ma is megdöbbent az a közöny, amivel keresztülnéztek rajtunk” – írja.

A hároméves József Attila egész nap sírt az éhségtől. Kínjában a szalmazsákot rágta. Este aztán kábultan és az éhségtől legyengülten elaludt.

Egy este, amikor már mindenki szunyókált, a szemközti ágyon egy testes férfi kis fazekat vett elô, és töltött káposztát kanalazott ki belőle. Miután jóllakott, az edényt gondosan lefedte, és az ágya alá rejtette. Éjféltájban Jolán felkelt, halkan a férfi ágyához kúszott és elcsente a bödönt. Kiéhezve, szinte lázasan tömte magába a káposztát, aztán felkeltette két testvérét. A kicsik mohón, levegővétel nélkül, marokkal szedték és lapátolták szájukba az ételt. Szaftos, tejfölös volt még a homlokuk is, a kezükről, ruhájukról nem is beszélve. Miután jóllaktak, a lány visszacsempészte a fazekat. „Lefeküdve a gyerekek közé, amit azelőtt sose tettünk, némán összecsókolóztunk a boldog érzéstől. Attila megelégedetten szuszogott, hízelegve átölelte a nyakamat, úgy aludt el.”

Anyjuk úgy döntött, egy időre nevelőszülőkhöz adja a gyerekeket. „Menhelyi emberek” érkeztek Attiláért és Etusért. Először a Gyáli útra vitték őket, megfürdették, majd este egy matracokkal zsúfolt teremben szállásolták el a két kicsit. Innen kerültek Gyulára. Napokig egy nagy, kaszárnyaszerű épületben éltek. Asszonyok-férfiak jöttek-mentek, vizsgálták a gyerekeket, egészségesek-e, erősek-e. Libapásztort, cselédet, ingyenes munkaerőt kerestek. Attila és Etus egy testes, középkorú asszonyhoz került. Gombainé kisvasúton vitte őket Szarvasig, onnan kocsin utaztak tovább Öcsödre. Gombai bácsi fogadta a gyerekeket, majd a nevüket tudakolta. Attila bemutatkozott, mire a férfi közölte vele: „Nem Attila, Pista. Pista leszel mostantól!”

Etus szerint Gombaiék „rendes” emberek voltak. Reggel kenyeret és kolbászt adtak a gyerekeknek, néha még kávét is kaptak hozzá. Gombainé „kedves anyámnak” szólíttatta magát. Attila a disznókat őrizte, Etus a libákat. Egy alkalommal az akkor ötéves fiúcska elaludt, a disznók pedig szétszéledtek a mezőn. Valahol a temető környékén találták meg a jószágokat. „Ugyanakkor repült el a falu felett a Zeppelin – írja Etus. – Arra gondoltunk, jó volna, ha leszállna, és elvinne egy hízót a mamának.”

Gombai egyszer verte el a kisfiút. Egy este – éppen társaság gyűlt össze náluk – a férfi kiküldte Attilát, nézze meg a lovakat. A gyerek visszajött, és szó nélkül a helyére ült, hallgatta tovább a vendégek történeteit. Később derült csak ki: úgy megijedt az állatoktól, hogy összepiszkította a nadrágját. Gombai ostorral verte meg a riadt gyereket. Attilát amúgy az egész falu nagyon szerette. Okos kisfiú volt, itt kezdte el az iskolát is. Egy kutyus annyira ragaszkodott hozzá, hogy mindig elkísérte az elemibe, megvárta az épület előtt, sőt, az is előfordult, hogy utána ment az órára.

A falusi gyerekek lelencnek csúfolták őket. Ez nagyon bántotta a testvérpárt, így a kiutalt ruhákat nem fogadták el, és télen inkább mezítláb jártak, mintsem lelenccipőben.

Két évig éltek Gombaiéknál, aztán anyjuk hazavitte őket. A hatéves Attila búcsúzóul egy zsák aranyat ígért a házaspárnak…

Versek vonzásában

Kamaszkorára József Attila vérbeli ferencvárosi srác lett. Különböző kincseket hordott a zsebében: golyókat, gombokat, csúzlit, gyufás skatulyát, mindenféle tücsköt-bogarat. Egész nap a grundon volt, vagy kóricált, focizott. Persze segített is a mamának: kijárt a pályaudvarra, és a sínek közül összeszedegette a tehervonatok tetejéről lepotyogó fahasábokat, széndarabkákat. Este aztán boldogan ment haza az aznapi zsákmánnyal. Hiszen ilyenkor nem fáztak, volt mivel teletömni az üresen kongó kályhát.

Attila éppen olyan volt, mint a többi kölyök akkoriban. Verekedett, csúzlizott, az utcán felszedett csikkekből cigarettát sodort magának, golyókat és gombokat nyert-veszített. Becsöngetett házakhoz, majd elszaladt, elkísérte a verklist, gúnyolta a lányokat.

Jolán szerint különös útjai is voltak. Magányosan barangolt valahol a város peremén, a vasúti hídról bámulta a Duna-vizét, olykor órákig.

1914-ben Jolán munkát kapott, egy orvosprofesszor titkárnője lett. Így Attila iskolába járhatott, nem kellett inasoskodnia, munkát keresnie. Az Üllői úti polgári iskolába íratták. Jolán szerint soha nem volt tankönyve. Szünetekben átolvasta osztálytársa könyvét, és már tudta is az aznapi leckét. A házi feladatokat könyv híján csak hiányosan írta meg. Ám a leckék végére – talán, hogy a tanítót kiengesztelje – mindig mellékelt egy verset is. Így kezdett el József Attila verset írni. Legtöbbjüket nővérének ajánlotta. Jolán pedig egy koronával jutalmazta a műveket. Attila a koronást bélyegre költötte, amit takarékba rakott. Hónap végén aztán ô vásárolta a krumplit, a lisztet a családnak. És könyveket is vett a versekért kapott kis összegekből. Éjjel-nappal olvasott.

Anyjuk ekkor már sokat betegeskedett. Rákos volt. A klinikára nem vették be, hát a gyerekek otthon gondoskodtak róla. Menni nem tudott már, ezért Attila a karján vitte fel Ferenc téri kis lakásukba. Máskor ölébe kapta, és kiültette a ház elé a padra, a napsütésbe. Így töltötték el utolsó délutánjukat is.

Attila éppen Szabadszálláson járt, amikor anyja meghalt. Nem jártak a vonatok, így nem búcsúzhatott el tőle…

A nevelőszülőkhöz adott, nyomorban élő, árván maradt gyermekkor örökre megpecsételte József Attila sorsát. Később bármennyire is vágyott rá, soha nem tudta kiszabadítani a múlt fogságából egykori önmagát, a szenvedő, elhagyatott, kiszolgáltatott helyzetben lévő kisfiút, aki mindvégig ott volt vele, benne élt élete utolsó órájáig…

Szerző: Osgyán Edina Forrás: Magyar Fotóarchívum

Legyen gyűjtő, fizessen elő a Hamu és Gyémántra!

Szép, hasznos, értékes, prémium minőségű – a könyvespolcokon a helye.