Kultúr(me)nők

Interjú D. Tóth Krisztával, Veiszer Alindával és Winkler Nórával

Három sikeres ember, három összetéveszthetetlen személyiség és elismerésre méltó szakmai pályafutás. Nők, akik a maguk platformján véleményvezérek, és elkötelezettek a magyar kultúra ügye iránt. Hogy lehet meggyőzni az embereket, hogy a bulvár korában is fogyasszanak kultúrát? Mivel lehet becsábítani egy átlagembert a múzeumba? Minőségromlásról, öncenzúráról, felelősségről és lájkokról beszélgettünk D. Tóth Krisztával, Veiszer Alindával és Winkler Nórával.

A saját területükön mindhárman sikeres szakemberek, és egyben sikeres nők, akik
helyzetüknél fogva valamilyen mintaként szolgálnak a fiatalabb generációk számára. A mindennapjaik során felmerül az ezzel járó felelősség kérdése?

WINKLER NÓRA: Az, hogy nő vagyok, nem ad külön felelősségtudatot, van egy alapvető belső meggyőződésem arról, hogyan jó élni, dolgozni, viselkedni. A mindennapjaimban nem jut eszembe, hogy önmagamon túlmutató felelősségem van, de az mindig, hogy ha jól csinálom a dolgom, annak van is hatása.
VEISZER ALINDA: Bennem felvetődik a felelősség gondolata, de inkább abban az értelemben, hogy úgy érzem, egyre többet kell harcolnom azért, hogy ott húzhassam meg a minőségi határokat, ahol jónak látom. Ez pedig felveti a kérdést, hogy talán másnak is máshol kell meghúznia, és hogy talán nem jó ez az irány.
D. TÓTH KRISZTA: Két példát hozhatok, az egyik egészen hétköznapi. Amikor a lányom észrevette, ahogy a tükör előtt állok, magamat nézem meztelenül, és valamin elégedetlenkedem, az nagyon rosszul érintette őt. Mindannyiunknak vannak ilyen pillanatai, de akkor és ott beugrott egy kép, amikor a saját, akkor harmincöt éves anyámat néztem, ahogy a tükör előtt húzogatja az arca szélét, mintha kisimítaná a ráncait, közben pedig megjegyzéseket tesz magára, viccesen. A mai napig rossz érzést kelt bennem az emlék. Félelmetes, hogyan csorognak le generációról generációra érzések, attitűdök, extrém esetben testképzavarok. A másik példa szakmai, és azzal függ össze, amikor megértettem, a WMN magazinnal, milyen közvetlen hatást gyakorlunk az olvasóinkra, az ő életükre, döntéseikre. Rengeteg visszajelzést kapunk arról, milyen jó, hogy ennyire nyíltan vagy máshogy beszélnünk tabutémákról: abúzusról, halálról, gyerekjogról... Előfordult, hogy valaki az egyik írásunk elolvasása után összepakolt otthon, és elhagyta az évtizedek óta őt bántalmazó férjét. Ez kőkemény felelősség.

Érdekli a folytatás? A teljes interjú a Hamu és Gyémánt 2017. őszi számában olvasható el. A lapszám digitális változata most ingyen letölthető az App Store-ból, illetve a Google Play-ről.

Fotó helyszíne: Magyar Nemzeti Galéria Fotó időpontja: 2017. 09. 05. Fotó készítője: Galgóczi Németh Kristóf Szerző: Kovács Natália

Legyen gyűjtő, fizessen elő a Hamu és Gyémántra!

Szép, hasznos, értékes, prémium minőségű – a könyvespolcokon a helye.